malacpersely

Volt egy perselyünk. Kaptár formájú, sárga műanyag. Biztos ez lehetett a gond. Nem volt malac formája és nem kellett törni. Fel kellett vágni. Vagyis kellett volna. Máté meg is próbálta. De nyilván mikor még a két kezeden meg tudod számolni, hogy hány éves vagy és a legnagyobb kést veszed elő, előfordul, hogy nem a perselyt vágod fel. Így utólag belegondolva, Máténak volt pár kemény húzása gyerekként...Mondjuk ha rosszul szúrja meg a kezét, nem tudtam volna szorítókötést tenni rá. Mert nyilván akkor kell perselyt vágni, amikor nincs otthon se anya, se apa. De szerencsére anya jókor toppant be. És apa is jókor érkezett, amikor Máté bemászott a boros tartályba, de sajnos a darazsak már lestoppoltál maguknak a helyet. Akkor is volt egy köre az orvosnál. Próbálok visszagondolni, hogy nekem mi lehetett a legsúlyosabb gyerekkori ballépésem. Csak az jutott eszembe, amit meséltek, hogy kihúztam a kezem a Mátééból és átszaladtam az úton anya után. Aztán jött egy autó és időben megállt. De semmi véres vagy durva sztorim nincs. Mondhatni hál' Istennek. Pedig tisztes távolságból azért jók ezek a sztorik. Tisztes távolságból minden durva sztori nagyon jó lehet.
Tegnap este a porton olvastam egy kritikát, aminek a végén az volt, hogy ez a film nem való azoknak, akik akikben egy csöpp perverzió sincs, az igazán gyenge idegzetűeknek és azoknak akik irtóznak a vértől. Na mondom, akkor ez nekünk való. Polett meg nagy meglepetten kérdezi: miért perverz vagy? Hát ja. Mennyire normális az, hogy kedvenc filmjeinkben mentális betegségek, drog, erőszak, szexuális aberrációk stb. vannak. Számomra az, mert érdekes és tényleg lenyűgöző. És kicsit úgy hatnak mint a kábítószerek. Kialakul a tolerancia és egyre több kell, ha jó hatást akarsz.
Ennek ellenére tudok lelkesülni 80  évvel ezelőtti filmért is. Bár mondjuk a Dr. Caligari elég csavaros és abban is egy pszichiátria van a központban. Úgy tűnik az embereket mindig ugyan az érdekelte, csak ma nagyobb technikai tudás van a birtokunkban, amivel szemléletesebben lehet bemutatni. A régi filmeknek van egy diszkrét dilletantizmusa, a maiak meg már a hiperreálon is túl vannak. Talán ezért is vagyok oda azokért, ahol nincs annyi - sőt semennyi - CGI, animáció, 3D és a többi. Ma például meg is néztem egy ilyen alkotást: a Mellékhatásokat. Ajánlom. Az egyetlen dolog, ami rossz dolog a filmmel kapcsolatban, amikor már mindent tudsz. Régen elolvastam egy csomó Agatha Christie könyvet. És az utolsó oldalak már nem pörögtek úgy. Mert Monsieur Poirot leleplezte a gyilkost és még volt hátra néhány ezer karakernyi lezárás. Nem mesélek, nézzétek meg egyszer. Nekem a mozijegy árát megérte. Egyébként is láttam egy új trailert. Bár abban azért bőven van helye a technikának, mert tele lesz trükkökkel és varázslatokkal. Mondjuk megeshet, hogy nem lesz jó film, de az etetés jól sikerült. Utoljára egyébként is csak a Gru2 előzetese volt annyira nagy hatással rám, hogy újranézzem még egyszer. Naponta :)
És egy költői kérdés így a végére. Legyen inkább kettő. Lehetséges, hogy eddig elnyomva, de diszgráfiás voltam és most egyre jobban előjön? mert már nemcsak kézírásánál, de gépelésnél is egyre több hibát vétek... A másik költői kérdés: vajon miért ragaszkodom foggal-körömmel ehhez a bloghoz, ha a) nem olvassa senki mivel b) nem írok rá semmit. na jó de: az előző rejtvény a The kids are all right volt. Nem rossz film: leszbikus szülők, spermadonor apa. és én amúgy is szeretem Mark Ruffalo-t.
Nárcisztikus módon jól esik visszaolvasni a régebbi írásaimat. Bár szerintem a leggyengébb naplóbejegyzésért is lehet lelkesedni, mert nosztalgiával tölt el és mosolyt csal az arcodra. Ajánlom nektek is: írjatok!