A blogger szerint ezt a bejegyzést ekkor kezdtem el írni: 2015.11.11. 8:01, de idáig nem jött világra. Kezdem azzal a résszel, amit több, mint 9 éve írtam: "Tegye fel a kezét, aki már életében legalább egyszer eldöntötte, hogy most aztán minden másképp lesz. Egyesek újévkor csinálnak belőle hobbit, mások a bikiniszezon idején, néhányan a választások kapcsán ígérgetnek... De vajon képesek vagyunk változ(tat)ni? Én már sokszor gondolkodtam, hogy ha egyik pillanatról a másikra "eltörölnénk" a pénzt az életünkből vajon mi történne? Ugyanúgy megyünk dolgozni? Pánikba esünk és irány az óvóhely egy tonna konzervvel meg palackos vízzel? Kirabolunk egy bankot, hisz most úgyis mindegy? A jó vagy a rossz énünk kerekedne felül? Ha A legyek urából vagy Zimbardo börtönkísérletéből indulunk ki, akkor sok jóra nem számíthatunk. Persze ha már Zimbardo, tudjuk azt is, hogy a jóság is ugyanúgy bennünk van. És ha megnézzük, hogy mennyi civil kísérlet van a világ jobbítására...nos, elképesztő potenciál van bennünk. Kérdés, hogy min múlik, hogy ki lesz-e használva? Mondhatnám, hogy rajtunk, de inkább azt mondom, azon, hogy képesek vagyunk-e globálisan gondolkodni. És ehhez az első lépés az, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán gondolkodni és a közös érdekünkben cselekedni. Hiszem, hogy igen. De ez egy nagyon utópisztikus gondolat, mert mindenkinek akarnia kéne. És nincs egyetlen olyan dolog a világon, amit mindenki akarna. De olyan van, hogy sokan akarnak jót tenni és megtörténik a csoda. Egyetlen személy megváltozása is maga a csoda. Vagy néha a katasztrófa. Azt hiszem én nem is akarok másokat megváltoztatni, mármint a dolog klasszikus értelmében. Szeretem, ha tudunk egymáshoz kapcsolódni. Azt is szeretem, hogy hatunk egymásra. De"
És mi jön a de után? Vajon mit nem fejeztem be 9 éve? Nem tudom, de tökéletesen időzített ez a bejegyzés. Egy arrogáns, bántó üzenetkupac után ülök itt egy pokrócba csavarva, hogy valami melegség járjon át, ne a hűvös, ami kiszakadt belőlem. És visszanézek - az elvileg kevésbé szofisztikált régi énemre - és rájövök, hogy sokkal több kedvesség szorult belém anno, mint most. Kicsit elszomorít, hogy mennyit vesztettem a gyermeki ártatlanságomból 10 év alatt. Nem tudom tehát magam függetleníteni az önmaga paródiájává lett világ kegyetlenségétől. Ugyanakkor a mementók nagyon is jók valamire. A mostani arra emlékeztet, hogy van azért választásom. Még akkor is, ha egyre nehezebb és egyre több erő kell ahhoz, hogy fenntartsam magamban a hitet és arra menjek, amerre mennem kell. És ezért is jók a művészeti alkotások. Legyen az egy vers, zene, film vagy bármi más: elő tudják hozni azokat az univerzális élményeket, amik közelebb hoznak minket egymáshoz és megerősítik bennünk, hogy miért érdemes folytatni. Ezért most egy szuper kedves filmet teszek ide elétek, ami arról mesél, hogy az élet nem biztos, hogy varázslatos vagy mesebeli helyen játszódik, fel kell ugyan nőni és szembe kell nézni a világ valóságával, de lehet ezt megkeseredés nélkül, szeretettel is csinálni. Ha megbántjuk egymást, újra lehet kapcsolódni. Ha elbuktunk, újra lehet kezdeni. És valószínűleg az igazi vagy tartós változást akkor érjük el, ha újra és újra nekifutunk, abban a reményben, hogy talán most sikerül.
ui: Gondolom a kutyát nem érdekli, hogy mi volt az előző megfejtés, így 10 év után - de amúgy a Gru :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése